Az angol telek ridegségét csak a birkózómeccseknek köszönhetően tudtuk átvészelni – különösen a szüleim. Bár ezek a szombat délutáni mérkőzések a fekete-fehér televíziójuk képernyőjén érkeztek el az otthonunkba, mégis némi életet és színt csempésztek a őseim amúgy színtelen életébe. A munkaruhájuk és a kanapénk ezer éves, viseletes huzata éppúgy megfakult, mint azoknak az embereknek az emléke, akik valaha ők voltak, mielőtt Angliába költöztek. A szüleim és az egész nemzedékük a legszebb éveiket áldozták fel a munka oltárán, amikor éhbérért robotoltak a gyárakban. Az életük taposómalom volt, a gerincük meggörnyedt, az ízületeik begyulladtak, a kezük elnyomorodott. Mégis viselték a fájdalmat összeszorított foggal, hiszen nem volt más választásuk. Megpróbáltak felülemelkedni a kellemetlenségeken, hogy ne is hallják meg a kollégák furkálódását és elengedjék a fülük mellett a fölötteseik üres locsogását. Az indiai asszonyok pedig igyekeztek zokszó nélkül tűrni, hogy az uruk időnként felpofozza őket. Azt mondogatták magukban, hogy nincs mese, bírni kell a fájdalmat, el kell tudni viselni a hasogató kar, a kopott csípőízületek, a varrógépnél töltött hosszú évek során meggörnyedt hát, a kézi mosástól megkérgesedett ujjízületek kínjait éppúgy, mint azt, hogy reumás a térdük, mert állandóan a konyhakövet csutakolják a férjük rongyos alsógatyájával.

Amikor a szüleim tejes kardamomteával a kezükben letelepedtek a tévé elé, hogy megnézzék a szombat délutáni birkózómeccset, nemcsak szórakozásra és nevetésre vágytak, hanem arra is, hogy csak egyszer az életben győzedelmeskedjen a jó a rossz fölött. Azt kívánták, hogy végre megkapja a magáét a felfuvalkodott, nagyhangú nehézfiú. Azért imádkoztak, hogy a kétujjas reteszben tehetetlenül vergődő, szőnyegre szorított, vagy a sajgó veséjét markolászó gyengébb játékos ne adja fel. Bárcsak még egy kis ideig kitartana, tűrné a fájdalmat, állná a sarat! Ha megtenné, akkor a birkózás szabályaiból adódóan lenne esélye a győzelemre. Persze ez csak papíron lenne diadal. A nyertest halálosan kimerítené a küzdelem, még szinte ahhoz is gyenge lenne, hogy visszaintsen az ujjongó tömegnek. Leginkább a túlélésre ment ki a játék.

Hidegek voltak az angol telek. Olyankor a pankrációt néztük a tévében, melyet különösen szüleim szerettek. A pankráció, amit fekete-fehér készülékükön néztek szombat délutánonként, színt vitt egyébként szürke életükbe. Munkásruhájuk kifakult, mint a dívány huzata, melyet évek óta nem cseréltek, csakúgy, mint egykori önmaguk, akik Angliába jövetelük előtt voltak. Szüleim, csakúgy, mint egész generációjuk, életük legszebb éveit gürcölték át nyomorult fizetségért a gyárak taposómalmaiban. Egy életen át tartó robotolás, a vele járó gerincferdüléssel, köszvénnyel, és elvesztett végtagokkal. De az ajkukra haraptak, és tűrték a kínt, hiszen más lehetőségük nem volt. Megpróbáltak áttetszővé válni munkatársaik áskálódásaira, nem foglalkozni az elöljárók üres locsogásával. Az indiai nőknek még a fizikai bántalmazást is el kellett tűrniük férjeiktől. Szokj hozzá a fájdalomhoz, mondogatták mintegy maguknak, tanulj meg élni a kínnal: a hasogató fájdalommal a karodban, és az elkopott csípőizületeidben, a nyilalló hátfájásokkal - a varrógép fölött eltöltött évek hozadéka - a kézi mosástól megkeményedett ujjpercekkel, a padlósúrolásban elreumásodott térdekkel.

Mikor szüleim szombat délutánonként, tejes kardamon teával a kézben leültek pankrációt nézni, szórakozásra és nevetésre vágytak. Szerették volna, ha a rossz felett, legalább most az egyszer, győzedelmeskedne a jó. Látni akarták, ahogyan a hencegő, nagyhangú bajkeverő jól megkapja a magáét. Szorítottak, hogy a pozitív hős, a küzdőtéren ellenfele szorításában vergődve, vagy éppen kínba torzult arccal fájó oldalát fogva, fel ne adja a harcot. Ha még csak egy kicsit ki tudna még tartani, ha képes lenne még elviselni a fájdalmat, ha bírná még szusszal, akkor talán, de csak talán, diadalmaskodhat. Nehezen kivívott győzelmek voltak ezek. Láthattuk a bajnokot, aki kimerültségében épphogy csak inteni volt képes a nézőseregnek. Maga a túlélés volt a győzelem.

Régente hideg telek jártak Angliában. Mi, azaz jobbára szüleim, birkózómérkőzéseket néztünk, így múlattuk az időt. Szombat délutánonként a meccs fekete-fehér tévénken át színesen és életerősen kis időre beverekedte magát szüleim különben szürke életébe. Munkához viselt overálljuk már rég színét vesztette, csakúgy mint a hosszú évek óta áthúzásra szoruló divány, elhalványulóban voltak emlékeik saját magukról is, hogy milyenek is voltak, még mielőtt Angliába költöztek volna. A lélekölő robot, a gyárban való gürcölés szüleimet s egész generációjukat életük legpompásabb éveitől fosztotta meg - soványka borítékos heti fizetés ellenében. A lélekölő munka eldeformálta gerincüket, krónikus izületi gyulladásban szenvedtek, kezük megcsonkult. Ez volt életük, s ők fogukat összeszorítva tűrtek minden fájdalmat. Mi más választásuk lett volna? Lélekben próbáltak elvonatkoztatni környezetüktől, hogy ne vegyék tudomásul, ha a többi munkás megalázza őket, ne hördüljenek fel pergő nyelvű művezetőik pökhendi gúnyolódásai hallattán, ne legyen úrrá rajtuk az ingerültség, amikor indián feleségükkel férjük durván bánt. A fájdalmat tűrni kell, a kínt vállalni kell, ismételgették magukban. El kell viselni a karon végignyilalló fájdalmat, az elkopott csípőizületeket. Ki kell bírni a sok-sok éven át a varrógép fölötti görnyedéstől a gerincbe hasító fájdalomrohamokat, a mosástól kiszikkadt kezeket. A reumás térdeket is, hisz a konyhát mindig férjük elnyűtt alsónadrágjával súrolták fel.

Szüleim szórakozásra vágytak, amikor szombat délutánonként leültek a tévé elé, s tejjel készített, illatos teát kortyolgattak. Egy jót akartak nevetni, meg azt, hogy csak most, legalább a küzdőtéren a jó győzzön a rossz fölött, hogy nyerje el méltó büntetését a hencegő, ordítozó zsarnok. Imádkoztak, hogy csak ne adja fel a jó fiú, az, aki ellenfele dupla Nelsonja csapdájában hevert a szőnyegen, s kínjában veséjét fogta. Jaj, csak még küzdene egy kicsit, bárcsak elviselné fájdalmát, bár tartana még a meccs! Akkor lenne ugyanis még esélye, hogy a birkózási szabályok szerint ő legyen a győztes. Csakhogy az eredmény ezúttal csupán minősített győzelem lett, és nyilvánvaló volt, hogy a győztes kimerültségében arra se nagyon volt képes, hogy a nézőtömegnek intsen. Győzelme nem volt több annál, mint hogy újabb haladékot kapott az életre.

Hidegek voltak a telek Angliában. Pankráció nézésével töltöttük el őket, főleg a szüleim. A fekete-fehér képernyőn a vasárnap délutáni bírkózás életet és színt varázsolt az amúgy színtelen életükbe. Mindenük fakó volt: a munkaköpeny, az évek folyamán ki nem cserélt fotelborítás, s már lassan annak az emléke is, hogy igazából kik is voltak, mielőtt Angliába érkeztek. Szüleim és generációjuk legszebb éveiket az élet taposómalmában, hitvány fizetségért, gyárakban robotolva töltötték el. Életüket lélekölő munkák, eldeformálódott gerincek, krónikus ízületi gyulladások és levágott kezek gyötörték. Összeszorították fogukat, és tűrtek a fájdalmat. Nem volt más választásuk, csak ez. Megpróbálták elzárni lelküket – és mindezzel együtt figyelmen kívül hagyni a többi munkástól kapott megalázásokat, ellenállni a fórmanok, a munkavezetők iránti lázadás kísértésének, és nem idegeskedni, amikor az indiai nőket a férjek felpofozzák. Tűrjed a fájdalmat, mondták maguknak. Viseld el a karodon fölfelé nyilalló fájdalmakat, az elsorvadt csípőízületeidet, az évekig a varrógépek fölötti görnyedés okozta gerincproblémáidat, a sok kézi mosás miatt elkérgesedett ujjperceidet, a reumás térdeidet, melyeket, a konyhák kövének sikálása közben, a férjed régi gatyáit használva erre, tettél tönkre.

Amikor szombat délutánonként tejes kardamon teával a kezükben leültek a tévé elé pankrációt nézni, szórakozni és nevetni akartak. De azt is akarták, hogy végre egyszer a gyengébb győzedelmeskedjék az erősebb fölött. Azt, hogy a fölényeskedő, harsogó zsarnok végre megkapja a magáét. Azért imádkoztak, hogy a hátrányban lévő fiú, ott a ponyván, dupla-ujjas fejszorításban vergődve vagy fájó veséit megragdva, ne adja fel. Bárcsak egy kicsivel is tovább birná, tűrné a fájdalmat, tartaná magát. Ha ezt mind meg tudná tenni, akkor talán meglenne annak az esélye, hiszen pankrációról van szó, hogy győzzön. De így is csak fenntartásos győzelemről lehetett szó. Olyan győztest látnánk, aki kimerültségében még integetni is alig tud a nézőseregnek. A győzelem leginkább csak túlélés.

Nagyon hideg telek voltak akkoriban Angliában. Mi, különösen a szüleim, állandóan a birkózást néztük. A szombat délutánonként bámult fekete-fehér televízió életet és a színt lehelt másképp egyszínű életükbe. Fakó volt a munkaköpenyük, az évek óta használt kanapé is kifakult, s már nem emlékeztek arra, hogy milyenek is voltak, mielőtt Angliába jöttek. A szüleim, sőt az egész generációjuk, a legszebb éveiket pocsékolták el gyárakban robotolva csekély bérért. Lélekölő munka, elferdült hátgerinc, ízületi gyulladás és levágott kezek uralták világukat. Összeszorították a fogukat, és tűrték a fájdalmat. Nem volt más választásuk ,dolgozniuk kellett. Kikapcsolták elméjüket, s inkább megpróbáltak egyáltalán nem törődni azzal, hogy munkatársaik megalázóan semmibe sem veszik őket, s elengedték maguk mellett nagydumájú művezetőik szóáradatát, sőt az indiai nők még férjük bántalmazásán sem háborodtak fel. El kell viselni a fájdalmat, mondogatták magukban, elbánni a fájdalommal – a karjukba nyilalló fájdalommal, a kopott csípőízületeiknél érzett fájdalommal, az állandósult hátfájásukkal (túl sok éven át varrógépük fölé görnyedtek), kérges ujjperceik fájdalmával (túl sokat mostak kézzel), s nem utolsósorban reumás térdük fájdalmával (konyhájuk padlóját súrolták férjük elhasznált alsógatyával).

Amikor szombat délután a szüleim tejes gyógyteájukat kezükbe fogva leültek birkózást nézni, szórakozni akartak, nevetni. Azt is akarták, hogy a jó fiú győzze le egyszer az életben a rosszat. Azt akarták, hogy az a fölényes erőszakos fráter megkapja a magáét. Imádkoztak, hogy az a kedves fiú, aki a földön fekszik, és meg sem tud mozdulni az erős szorításban ne adja fel. Csak egy picit tovább viselje el a fájdalmat, tartson ki. Bárcsak sikerülne neki, megvan rá az esélye, a birkózás márcsak ilyen, győzhet a srác. Habár, csak pontozásos győzelem volt. Láttuk a fáradt győztest, akinek alig maradt ereje integetni a tömegnek. A diadal a túlélést jelentette.

A telek hidegek voltak Angliában. Mi, és különösen a szüleim, birkózó meccseket nézve töltöttük azokat. A fekete-fehér tévéjükön szombat délutánonként nézett birkózás egy kis időre életet és színt hozott az egyébként egyhangú életükbe. Munkásruháik megfakultak voltak, az évek óta használt szófa takarója megfakult volt, és fakulóban voltak önmaguk emlékei az Angliába költözést megelőző életükről is. Szüleim, és egész generációjuk, szinte egyhelyben toporogva, életük legjobb éveit gürcölték át a gyárakban hitvány fizetésért. Egy élet, melyet a robotolás, eldeformálódott gerinc, krónikus ízületi gyulladás, levágott kezek jellemeznek. Összeszorított foggal tűrték a fájdalmat, bár nem is volt más választásuk. Magukban próbáltak nem gondolkozni - nem figyelembe venni a kollegáik megalázó viselkedését, nem törődni a műszakvezető folytonos kárálásával, és ami az indiai nők esetében bizony előfordult, nem bosszankodni azon, ha a férjük elverte őket. Tűrd el a fájdalmat, mondogatták maguknak, küzdd le a fájdalmat - a karba felsugárzó fájdalmat, az elkopott csípőízületek fájdalmát, a sok éves varrógép fölé görnyedés okozta hátizom görcsrohamait, a ruhák kézi mosásától megkeményedett ízületű kezek fájdalmát, a férjük használt alsójával a konyhapadló négykézláb súrolásától elreumásodott térdek fájdalmát.

Mikor szüleim szombat délutánonként tejes kardamonteával a kézben leültek a birkózást nézni, csak szórakozni, nevetni akartak. De még azt is akarták, hogy ha csak egyszer is, de a jó győzedelmeskedjen a rossz felett. Arra vágytak, hogy a pökhendi, ordítozó erőszakos ellenfél megkapja, ami neki jár. Imádkoztak, hogy hősünk, bár kifeküdve a szőnyegen, egy kettős szorítás csapdájában vagy éppen agonizálva a veséjét markolászva, de mégse adja fel. Ha csak még egy kicsit kitartana, elviselné a fájdalmat, csak tovább bírná! Ha ezt meg tudta tenni, akkor esélye volt, hogy a birkózás szabályaiból adódóan még győzedelmeskedett is. Azonban ez csak pontozásos győzelem volt. Látnátok egy győztest, amint kimerülve, szinte integetni is alig tud a tömegnek. A győzelem főként a túlélésről szólt.