When my wife told me she was pregnant, I got that stomach-churning sensation that hits you on a plunging roller coaster. I was excited, yes, but... oh my God. Parenting was for, well, parents.
So here I stand, bug-eyed and sweating buckets like some poorly-drawn cartoon character, the question marks floating in the air around my head while I try to prepare myself for the complete care and responsibility of another living being besides my cat. I'm responsible for making sure this little human doesn't grow up and turn into a complete monster. If the child turns out a social moron-- my fault. If the babe can't find Luxembourg on the map, blame me for not providing a better education. They'll need therapy, and of course that will be on my head too. So many opportunities for wrong turns!
I remember the day my father sat me down and awkwardly told me about the birds and the bees; it was perhaps the most excruciating and embarrassing half hour of both our lives. I can't do that to another human being.
Maybe I'm getting a little ahead of myself here. I can do this, I say; I'll be a great father. My child will be reared a well-rounded, educated, upstanding citizen of the world, and he or she won't hate me.
And then I imagine the baby, still safe within the confines of my wife's belly, suddenly opening an alarmed eye as the thought enters his or her mind: "What if my dad just can't hack it? | Amikor a feleségem közölte velem, hogy gyermeket vár, úgy felkavarodott a gyomrom, mintha a hullámvasúton száguldottam volna lefelé. Persze éreztem némi örömteli izgalmat, de mégis… te jó ég! Szülőknek való a gyerekvállalás, nem nekem!
Szóval itt lennék: a rémülettől kigúvadt szemmel izzadok, mint egy ló, és leginkább egy elfuserált, fejéből kérdőjeleket eregető rajzfilmfigurához hasonlítok, miközben életemben először próbálok felkészülni egy élőlény teljes körű gondozására és a vele járó felelősségre. Na jó, a macskámat leszámítva. Nekem kell arról gondoskodni, hogy ez a kicsiny emberi lény ne váljon szörnyeteggé, mire felnő. Ha elvetemült emberkerülő lesz belőle – csakis az én hibám lehet. Ha nem találja meg Luxemburgot a térképen, csak engem okolhatnak: miért nem biztosítottam neki színvonalasabb oktatást. Helyre kell majd tenni a gyereket, és természetesen ez is rám hárul majd. Ennyi buktató!
Emlékszem arra a napra, amikor az apám leültetett és feszengve „felvilágosított”. Mindkettőnk életében ez volt talán a legkínkeservesebb félóra. Képtelen lennék ugyanígy elbánni valakivel.
Persze lehet, hogy túl sötéten látom a helyzetet. Próbálom meggyőzni magam, hogy képes vagyok rá, és nagyszerű apa lesz belőlem. A gyermekemet kiegyensúlyozott, jól képzett, szép szál világpolgárrá nevelem, és nem is fogja utálni az apját.
Ezek után megjelenik lelki szemeim előtt a baba, aki egyelőre biztonságban bújik meg a feleségem szíve alatt. Hirtelen felpattan a rémült kis szeme, amint átfut a fején a gondolat: „Mi van, ha apu csődöt vall?”. |