Am andern Tag war die Hochzeit. Während der Trauung hörte man die Braut weinen, es schien, als ahne sie ihr trauriges Schicksal voraus, während der Bräutigam, Herr Peter Salomon Curius, selbstbewußt und höhnisch lächelnd um sich blickte. Die Sache war die, daß es kein Geschöpf auf Gottes Erdboden gab, dem er sich nicht überlegen gefühlt hätte.
Als das Hochzeitsmahl zu Ende war, wurde Engelhart mit den andern Kindern ins Freie geschickt. Es war ein lieblicher Garten hinter dem Haus, voll Apfel- und Kirschenbäumen. In dem dumpfen Trieb aufzufallen, sonderte sich Engelhart von der Gesellschaft ab und schritt in einer den Erwachsenen abgelauschten Gangart in der Tiefe des Gartens hin und her. Was ihm unbewußt dabei vorgeschwebt hatte, geschah; die jüngste Cousine folgte ihm, stellte sich ihm gegenüber und blitzte ihn mit dunkeln Augen schweigend an. Nach einer Weile fragte Engelhart um ihren Namen, den er wohl schon einige Male gehört, aber nicht eigentlich begriffen hatte. Sie hieß Esmeralda, nach der Frau des Onkels Michael in Wien, und man rief sie Esmee. Dieser Umstand erweckte von neuem Engelharts prickelnde Eifersucht, und er fing an, prahlerische Reden zu führen. Der Lügengeist kam über ihn, zum Schluß stand er seinem wahnvollen Gerede machtlos gegenüber, und Esmee, die ihn verwundert angestarrt hatte, lief spöttisch lachend davon.
Um diese Zeit faßten seine Eltern den Beschluß, ihn, obwohl er zum pflichtmäßigen Schulbesuch noch ein Jahr Zeit hatte, in eine Vorbereitungsklasse zu schicken, die ein alter Lehrer namens Herschkamm leitete. Herr Ratgeber, der große Stücke auf Engelharts Begabung hielt und große Erwartungen von seiner Zukunft hegte, war ungeduldig, ihn in den Kreis des Lebens eintreten, von der Quelle des Wissens trinken zu sehen. Er dachte an seine eigne entbehrungs- und mühevolle Jugend. Noch in den ersten Jahren seiner Ehe liebte er gehaltvolle Gespräche und gute Bücher und bewahrte eine schwärmerische Achtung für alles, was ihm geistig versagt und durch äußerliche Umstände vorenthalten blieb. | Az esküvőt a rákövetkező napon tartották. A szertartás alatt mindvégig hallatszott a menyasszony sírása, mintha előre sejtette volna, milyen szomorú sors vár rá. Eközben a vőlegény, Peter Salomon Curius gőgösen és gúnyos mosollyal nézett körbe. Nem akadt olyan teremtmény széles e világon, akinél ne érezte volna felsőbbrendűnek magát. Az esküvői lakoma végén Engelhartot és a többi gyereket kiküldték az udvarra. A ház mögött szép kert terült el, teli alma- és cseresznyefákkal. Engelhart ellenállhatatlan késztetést érezve kivált a társaságból, és egy, a felnőttektől ellesett módon lépkedett a kert belsejében. Eközben valóra vált az, amit öntudatlanul is elképzelt: legfiatalabb unokahúga követte őt, megállt vele szemben, és sötét szemekkel, némán bámulni kezdte. Kis idő múlva Engelhart megkérdezte a nevét, amit ugyan hallott már néhányszor, de sohasem értette. A lányt a bécsi Michael nagybácsi felesége után Esmeraldának hívták, és Esmee-nek szólították. Ez ismét mardosó féltékenységet ébresztett Engelhartban, így hencegni kezdett. Elragadta a hazugságáradat, míg végül maga sem bírta tovább, Esmee pedig, aki addig csodálkozva meredt rá, gúnyosan kinevette, és elfutott. Ekkor döntöttek úgy a szülei, hogy noha még egy éve lett volna az iskolaköteles korig, előkészítő osztályba küldik, amelyet egy Herschkamm nevű idős tanár vezetett. Ratgeber úr, aki nagyon tehetségesnek tartotta Engelhartot, és komoly elvárásai voltak vele szemben, türelmetlenül várta, hogy Engelhart kilépjen a nagybetűs életbe, és ő láthassa, hogyan gyarapszik a tudása. Saját, nélkülözéssel teli és küzdelmes fiatalságára gondolt. Házassága első éveiben még szerette a tartalmas beszélgetéseket és a jó könyveket, és odaadó figyelemmel kísért mindent, ami szellemi kihívást jelentett a számára, és amit a külső körülmények megtagadtak tőle. |