ProZ.com translation contests »
1st Annual ProZ.com Translation Contest: "Awakening" » Hungarian to French » Entry #7366

Source text in Hungarian

Translation #7366

Amíg a két gyerekre vigyáztam egy kis téren, Zita bement a világörökségi listán is szereplő gótikus katedrálisba, ahonnan csak szokatlanul hosszú idő után jött ki. Mivel nála nem volt apró, engem kért meg, hogy vegyek egy mécsest és gyújtsam meg. A kisfiam is bejött velem, és már be is dobta a perselybe a kiszámolt aprópénzt, de azután hirtelen kiszaladt anyához… és amikor utánasiettem, a kapuból láttam, hogy Zita rázkódó vállakkal zokog. Odabent a hűvösben aztán meggyújtottam életem első templomi mécsesét, ott pislákolt vagy száz másikkal egyetemben.
Amikor elindultam kifelé, észrevettem, hogy a mécsesekkel pontosan átellenben Szt. Kristóf alakja áll, szép színesre festett 15. századi szobor alakjában, amint viszi át a kis Jézust egy folyón. A faluban, ahol Zita felnőtt, szintén Szt. Kristóf szobra áll a főtéren. Itt, a tengerparti székesegyházban hirtelen ez villant be nekem: a tűz a vízzel szemben, a négy őselem közül a két nagy ellentétpár, a születés és a halál, az alkotás és a pusztítás; köztük pedig, a főhajó közepén állok én: az ateista, a pogány, a gyaur, a gój, a gádzsó, mindennek a tagadása és mindennek a tagadója.
Néztem a templomban az embereket, és megéreztem, hogy miért nem tudok soha úgy templomba belépni, mint ők. Sok száz, talán sok ezer templomban jártam már, minden lényeges vallás és felekezet templomában, de csak mint turista, mint utazó, mint kíváncsi kívülálló, mint felületes szemlélő. Talán olyan vagyok, mint a lelketlen szerető, aki sok száz nőjében mindig csak a különleges és egyedi vonásokat keresi, mint én a templomokban az építészeti megoldásokat, de magát a lényeget soha nem érti meg, mert fél megérteni, mert önző módon félti saját önállóságát.
Mikor kiértem a szabad ég alá, balról a tenger vize, felülről a nap tüze fogadott, a babakocsit tologató párom tűzforró arcán pedig sós vízcseppek gördültek le. Víz és tűz, akármerre nézek. Tűz és víz, akármit is érzek.
Pendant que je surveillais les deux enfants sur une petite place, Zita est entrée dans une cathédrale gothique figurant sur la liste du patrimoine mondial, de laquelle elle n’est sortie qu’après un temps inhabituellement long. Comme elle n’avait pas de monnaie, elle m’a demandé d’acheter un cierge et de l’allumer pour elle. Mon petit garçon est entré avec moi et déjà il jetait les pièces soigneusement comptées dans le tronc, après quoi il alla précipitamment rejoindre sa mère… et quand je suis sorti à mon tour, j’ai aperçu par le portail, Zita, dont les épaules étaient secouées par de gros sanglots. A l’intérieur, au frais, j’ai alors allumé le premier cierge de toute ma vie ; et il scintillait là avec une centaine d’autres.
En sortant, j’ai remarqué qu’en face du présentoir à cierges se trouvait une statue de Saint Christophe, du 15ème siècle, peinte avec de belles couleurs. Il était représenté traversant une rivière, portant le petit Jésus. Dans le village où avait grandit Zita, il y a justement une statue de Saint Christophe sur la place centrale.
Là, dans la basilique près de la mer, soudain, une pensée jaillit dans mon esprit: le feu contre l’eau, parmi les quatre éléments, les deux radicalement opposés, la naissance et la mort, la création et la destruction, et je me tiens parmi eux, sur la grand-nef, moi, l’athée, le païen, le giaour, le goy, le gadjo, à la fois le négateur et la négation de tout.
J’ai vu les gens dans la cathédrale et alors j’ai senti pourquoi je ne pourrais jamais entrer dans une église de la même façon qu’eux. Je suis entrée dans cent, voire mille églises de tous les cultes et de toutes les religions, mais seulement en tant que touriste, comme un voyageur, comme un étranger curieux, comme un observateur superficiel. Peut-être suis-je comme l’amant sans âme qui, dans ses nombreuses conquêtes, recherche toujours le caractère particulier et unique ; ainsi que dans les églises, je recherche la prouesse architecturale, sans jamais être atteint par l’essence, par peur de la comprendre et craignant avec égoïsme pour mon indépendance.
Quand je suis retourné à l’air libre, je sentis la fraîcheur de la mer sur ma gauche et le feu du soleil sur ma tête. Et je vis, sur le visage brûlant de ma compagne poussant le landau, perler quelques gouttes d’eau salée.
Eau et feu, peu importe où je regarde. Feu et eau, peu importe ce que je ressens.